2015. szeptember 30.
Carsie szemszöge:
Csörgő. Megint a
legborzalmasabb hang keltett reggel. Legszívesebben széttörném minden napkelte
kor. Még olyan öt percig betakaróztam,
de nem jött álom a szememre. Hát persze, ma lesz az első iskola napom, a
baleset óta. Tudtommal új osztályba kerültem. Sehol egy ismerős. Igazából, már
tizenötödikén mehettem volna, csak féltem az új környezet miatt.
Sóhajtottam, majd kikeltem az
ágyból. Valamennyire megigazítottam, majd a szekrényemhez mentem keresni valami
ruhát. Végül a fehér egybe részes szoknyára, és a kedvenc kék kicsit hosszabb
bolerómmal. Ránéztem a naptárra, hogy
tisztába legyek vele milyen nap van, és hányadika. Harmincadika, azaz ma van a
születésnapom. Még én is elfelejtettem, de nem csoda. Lassan már tizenegy éve
nem tartjuk meg. Nyugodj meg Carsie,
csak a szokásos év, csak annyi most a probléma, hogy új osztályba fogsz járni.
Nagyot sóhajtottam, majd lementem
a földszintre. Senki nem volt lent. Hát azt hiszem, ma is egyedül leszek
itthon. Legalábbis délután száz százalék. Pedig utálok egyedül lenni ebben a
hatalmas házban. Gyorsan megettem meleg croissantomat, megittam a kicsit kihűlt
teámat, majd az ajtó fele vettem az irányt, azonban előtte ránéztem az órára.
Hét óra húz perc. Még nem vagyok késésbe, sőt talán még lesz időm körbe néznem
az osztályban, hogy nincs ott senki. Bár egy termen mégis mit lehetne nézni?
Lehetséges, hogy inkább azon kéne törnöm a fejemet, hogy hol fogok ülni, és
hogy ezt az egy évet – vagy lehet több –, hogyan fogom kibírni ismeretlen
emberekkel. Bár lehet nem kéne ennyire aggódnom, mert a végén rácos leszek.
Régen a szomszéd bácsi mondta ezt nekem, de sajnos elköltöztek, azt hiszem
Amerikába.
Már láttam az iskolát, ezért
kicsit felgyorsítottam, de ennek következményének neki mentem valakinek.
Megfogtam fejem, majd kicsit megráztam. Felálltam, leporoltam magam, majd
ránéztem arra, akit fellöktem. Természetesen nem ismertem.
- Nagyon sajnálom – nyújtottam a szőke lány
felé a kezem, mire ellökte. Kicsit flegmásan, és kicsit mogorván nézett rám.
Lehetett rajta látni, hogy forr a dühtől, és ha fel fog állni valószínűleg
leordítja a fejem. És amennyire pechem van pont az osztálytársam lesz.
- Normális vagy te? Tudod te milyen drága egy
ilyen ruha? – állt fel, majd a mellette lévő vörös hajú lány leporolta őt.
Értem már, szóval ő az elkényesített kisliba. A szemüveges lány a pincsije. Persze,
hisz minden osztályba kell ilyen elkényeztet plázacica.
- Igen normális vagyok – forgatom meg
szemeimet. – Most már mindent értek – csaptam össze a két tenyerem, mire
értelmetlen fejet vágott, aminek köszönhetően kicsit jobban láttam borzalmasan
kisminkelt szemét. – Te vagy apuci kicsi lánya, akit gyerek kora elkényeztette
ugye? – mosolygok rá nagy vigyorral, mire a körülöttünk lévő összes diák
felnevetett. A lány idegesen a bejárat felé veszi az irányt, majd a pincsije is
követi. Kicsit önelégült fejet vágtam, amit szerintem lehetett is látni rajtam,
ezért körül néztem látott-e valaki. Szomorúan vettem észre, hogy igen láttak. Egy sötétebb barna hajú
lány közeledett felém, de mögötte barátnője, hevesen próbálja erről lebeszélni sikertelenül.
- Nahát, kislány te nem vagy
semmi – dicsért meg, vagyis szerintem annak szánta. Kicsit aggódó fejet
vágtam, mire nevetni kezdett. – Első napod? – kérdezte, mikor abba hagyta a
kacagást.
- Hát, ugyan ebben az iskolába jártam, csak a
másik épületben volt a termem, és most átkerültem egy másik osztályba, ami itt
van – meséltem, el mire heves bólogatásba kezdett, majd egy széles vigyor ült
ki az arcára.
- Nem semmi! És már az első napodon
szembeszállsz Chloeval – paskolta meg a vállam, majd a csuklómat megfogta, s a
feketés hajú lányhoz közeledtünk. – Ö is az osztálytársad mától. Mármint Chloe.
És persze Én is, és Marinette is – mutatta be a lányt, akihez oda mentünk. Ő
csak intett egyet, mire visszaintettem. – És téged, hogy hívnak? – mondta fel a
szemöldökét.
- Carsie. De ti nyugodtan hívhattok Carnak, ha
szeretnétek – ajánlottam fel, mire mindketten bólogatni kezdtek. A
beszélgetést a csengő zavarta meg. Megmutatták, hogy merre van az osztály, s
bementünk. Azt mondták üljek közéjük, nem lesz semmi baj. Igazából, kicsit aggódok,
mert amikor beléptem az osztályba, mindenki engem nézett. Rossz érzés fogott
el. Alya – mint kiderült a neve-, azt mondta 2. padba ülnek. Szerintem nem
kellett volna mondani, hiszen csak követnem kell őket. Már az egy – két fokos
lépcsőn mentem fel, vagyis mentem volna fel, ha ez a Chloe csaj, ki nem rakta
volna a lábát. Természeten elestem, mire mindenki nevetni kezdett, kivéve négy
embert. Morcosan felkeltem, majd valamennyire leporoltam magam. Dühösen néztem
a szőke lányra, aki megvonta a vállát, majd a vöröskének beszélt valamit.
Marinette és Alya egy bátorító mosolyt mutatott nekem, majd beült Alya, középre
én, majd utánam Marinette.
- Jól vagy? – fordult hátra a szőke hajú
konkrétan ideál fiú. Kissé aggódó és együtt érzés fejet vágott.
- Igen ne aggódj. Majd megoldom valahogy, de
szerintem egész évben szívatni fog – mosolygok kicsit hamiskásan, mire a
fiúról az aggódó arc eltűnt és előre fordult.
- Mégis hol a tanár? – kérdezte Alya
barátnőjétől, de Ő csak előre bámult és csak annyit tudott mondani Adrien.
- Marinette! – fordulok felé, és megemelem egy
kicsit a hangom. Ilyenkor már kérdően nézett rám. – Mégis ki az az Adrien? –
kérdeztem természeten, mire befogta a számat.
- Hülye! – ütött a fejemre, mire feljajjogtam.
– Adrien Agreste, aki itt ül előtted – suttogja, hogy ne hallja a fiú. Csak
bólogatni tudtam. Nem ismerem, pedig nagyon ismerős a fiú.
A kilincs lenyomódott, majd a
tanár belépett rajta. Elnézést kért, hogy késett, majd leadta a tananyagot.
* * *
Vége van a hatodik órának. Azt hittem egyedül kell hazamennem, de ezek
szerint Marinette arra lakik merre én, csak ő jobbra én pedig balra megyek.
Elköszöntünk egymástól, majd haza felvettem az utam. Már amikor beértem a mi
utcánkba láttam apám kocsiját. Már megint valami rossz lesz, mert csak akkor
jön haza ilyen korán. Lenyomom a kilincset, majd kinyitom az ajtót. Levettem a
cipőmet, majd a nappaliba mentem. Apám ott ült a kanapán, és az előtte lévő
asztalon egy – két üres sörös doboz. Ajjaj. Apa nem bírja a piát. Amint
meglátott, a fotelben lévő nadrágszíjért nyúlt. Fejemben csak az a kérdés volt mit akarsz azzal? Hirtelen sebességgel
állt fel, mire hátráltam egy lépést, ami nem tetszett neki. Egy – két lépést
jött közelebb, mire futni kezdtem fel az emeletre. Hallottam, ahogy szitkozódik
lent. El kell bújnom. Befutottam a szobámba, majd onnan egyesen a szekrénybe. Egyszerűen
más búvóhely nem jutott eszembe, és egyébként is akárhányszor ide bújtam sose
talált meg. De valamit ekkor észrevettem. Valami kis rész volt a szekrény
oldalán. Kinyitottam, mire egy nagyobb nyolcoldalú dobozka volt bent, rajta a
nevemmel. Mégis kirakta ide, és miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése