2015. október 04. Carsie szemszöge:
Adrien egész végig aggódva nézte
végig, ahogyan a lány elment, de nem sietett utána. Nagyon rossz érzésem volt
ezzel kapcsolatban. Talán olyan lesz, mint tegnap aza furcsa ember? Ha
megjelenik, akkor megint segítenem kellene? Nem szeretnék újra ebben a
veszélyes harcban benne lenni. Végig ezek a gondolatok jártak a fejemben. Mi
van, ha ezzel az egész kép dologgal Adrient is bajba sodrom? Nem, ha valakit
akar is majd az én leszek. Ha egyáltalán
ellesz átkozva.
Beültünk az osztályterembe és a
tanár felsorolta a névsort. Miután beírta a hiányzókat elkezdtünk az órát is.
Igazából, nem tudtam figyelni az órán. Túlságosan is lekötöttek a
gondolataim. A tegnapi, a reggeli
történt dolgok. Mindenre figyelmet tudtam fordítani, kivéve az óra anyagának. Egy kis idő múlva Marinette bökte meg a
vállamat. Ránéztem majd előre mutatott a tanárra. Rosszallóan nézett rám, mire
csak egy nagy mosolyt vettem fel az arcomra.
Talán az óra fele telhetett el, mire az ablakon berontott egy fekete
hajú és szürke ruhában lévő lány, akinek a kezében egy fényképezőgép volt.
Tudtam nagyon jól, hogy ki az. Az a lány
reggelről. Nagyon nagy pánikot keltett az osztályba. Feleslegesen mondta a
tanár, hogy maradjunk nyugodtan.
- Hol van Adrien Agreste és
Carsie Belmondo? – nézett végig a szemével az osztályon, majd amikor meglátott
vigyorogva jött el felénk. Megijedtem, de nem eshettem kétségbe. Megfogtam a
fiú kezét és elkezdtem vele futni. Marinette és Alya utánunk ordibált, viszont
nem álltam meg. Egyenesen az öltözőkhöz futottam. Megálltam és lihegve néztem
fel fiúra.
- S.. Sajnálom, de nem akartam,
hogy valami bajod legyen. Viszont, most bújjunk el. Az lesz a
legbiztonságosabb. – néztem rá komolyan.
Bólintott egy kisebbet és az egyik szekrénybe bújt. Én kijjebb mentem. Előjött
Trisk és rám nézett mosolyogva.
- Ne értsd félre. Csak azért
csinálom, hogy ne kapjon el. Adrient, amúgy sem fogja itt megtalálni szerintem.
Trisk, karmokat ki! – ordítottam, majd a kis kwami belement a gyűrűbe. Ez után
nem sokkal rajzoltam magamnak fület, farkat majd a ruhám is más lett. Miután
átváltoztam elkezdtem felmenni az iskolaudvarra. Katica ár ott volt és harcolt a lánnyal.
- Előbb jöttél, mint a másik
macsek. Talán rád jobban lehet számítani. – mondta közben. Csak megráztam a
fejemet. Itt nem lesz jó. Hirtelen felém
tartotta a kamerát a lány és már fényképezett volna le, ha valaki nem lök
félre. Chat volt az. Megnyugodtan és kicsit elmosolyodtam.
- Köszönöm. – néztem rá komolyan.
– Ladybug! Másik terepet kellene keresni. Itt nagyan el fog kapni. – néztem a
szemeibe. Olyan hely kell, ahol nagyon sok tárgy és dolog van. Eszembe jutott.
– Irány a múzeum! – fogtam meg a jojóm, s indultam el arra. Ők ketten mögöttem
jöttek. Persze a gonosztevő pedig utánunk jött. Ez az egész érzés még mindig
jó. Ahogy a város felett repülök. De tényleg nem kellene ezt megszoknom. Lehet,
most sem lenne keresnivalóm itt. Azért jöttem ide hozzájuk, mert nem akartam,
hogy ez a valaki elkapjon engem. Saját magamra gondolok most is, és nem pedig
másra. Megráztam a fejemet és a múzeum előtt megálltam és rájuk néztem. Katica
ment előre. Bent elmondta mi a helyzet. Nagyon gyorsan elmentek az emberek,
amit meg is értek valahol. Ki szeretne egy ilyen ügybe belekeveredni?
- Rendben és itt hogyan fogjuk
majd legyőzni azt az őrült csajszit? –szólalt meg végül macska, mire
gondolkozni kezdtem.
- Mivel kamera a fegyvere
gondolom azt szállta meg az akuma, mellesleg. Ez csak egy fényképezőgép, a
memóriának egyszer be kell telnie nem igaz? – mosolyogtam el szélesen, mire
katica is bólintott. – Azért jöttünk ide, mert itt sok tárgy van. Ha mindet
lefényképezi, betelik. És akkor már nem tud mit csinálni velünk.
- Az addig rendben, de elég lenne
csak a pusztító képességemet használni és kész. Volt kamera, nincs kamera. –
mondta önelégülten macska, mire én a fejemre csaptam.
- Előbb elkapna, mintsem
elpusztítanád a gépet. Eddig az én tervem a nyerőbb. – nyújtottam ki a nyelvem.
- Az lesz, amit Blanc mondott.
Ésszerűbb és igaza van. Előbb leszel elkapva. – nézett Katica macskára, aki
sóhajtott. Nem sokkal ez után a lány is megjelent. Elkezdett felénk
fényképezni, de mindig kitértünk előle. Már alig-alig volt néhány dolog
körülöttünk, amikor végre betelt a gépre. Önelégültem mosolyogtam, és szét is
törtem a gépét. Kirepült belőle a kis
fekete lepke, amit Katica meg is tisztított.
- Szépmunka!- pacsiztak volna
össze, de előtte rám néztek. Elmosolyodtam és odamentem. Pacsiztam velük es
felnevettem.
- Most, hogy még attól sem kell
tartanunk, hogy visszaváltoztunk nem jöttök el velem valamerre? – mosolygott a
Cica, mire Katicára néztem.
- Sajnálom macsek, de nem lehet.
Amúgy is, nekem még van egy kis dolgom. – mosolygott katica. Intett és már ment
is el. Chat nagyon szomorúan nézett le a földre, mire a vállára tettem a kezem.
Rám pillantott. Apró mosoly volt az
arcomon.
- Ne legyél elkeseredve. Ha
akarod, akkor én szívesen elmegyek veled. Egyébként is örülök a már
valamennyire meglévő szabadságomnak.
- Rendben. Akkor mit szólnál, ha
elmennénk egy kis sétára a város hazai tetején? – nyújtotta felém a kezét.
Kezére pillantottam, és mosolyogva megfogtam.
- Benne vagyok. És sajnálom, hogy
nem Ladybug jött veled. – vállat vont csak, majd erősen magához húzott. Kicsit
elpirultam, legalábbis így éreztem. Megnyomta a gombot a botján, és
felkerültünk eléggé magasra. Körbe néztem és elmosolyodtam. Nagyon szép volt a
kilátás. Az embereket láttam akik, mintha semmi sem történt volna sétáltak és
mentek a dolgukra. Az egyik háznak a tetejére letett és mellém lépett.
Mosolyogva néztem rá majd elindultam előre. Mellém lépett, és láttam, rajta
hogy nem tud mit mondani. Kicsit felnevettem és előre néztem.
- Mi az elvitte a cica a nyelved?
– mondtam miközben kikerültem egy kéményt. Hevesen megrázta a fejét, és amikor
egy laposabb ház tetejére értünk leültünk és az eget néztük. – Mondd macska, te
milyen ember vagy?- Törtem meg a csendet.
- Katica azt mondta, hogy nem mondhatunk,
a másikról személyes információt nehogy kiderülj a másik személyazonossága. –
pillantott a szemeimbe kicsit szomorúan, majd egy mosolyt erőltetett. –
Igazából, teljesen más vagyok, mint amikor Chat Noir vagyok. De ne mondd, el
senkinek sem kérlek.
- Lakat a számon. Igazából én sem vagyok
ilyen. De jó érzés néha ilyennek is lenni. – nevettem fel. – Nincsennek barátaim,
vagyis van. De nem bízok még bennük úgy, hogy bármit eltudjak nekik mondani,
ami nyomja a szívemen. És úgy érzem, ez az érzés megöl engem.. – tettem a
mellkasamra a kezemet.
