04. rész - Óvakodj tőle!

2015. október 2. Carsie szemszöge:

A jövendőbeli tanárunk kiment a kissé kopott faajtón, de mielőtt becsukta volna azt, egyenesen a szemembe nézett, amitől teljesen kirázott a hideg. Aggódóan nézek a gyűrűmre, majd a táskámra. Rossz érzésem támadt, mintha az, az ember bántani akarna. De hiszen én nem ismerem, akkor nem is lehet baj – gondoltam, majd nyugodt lélekkel vettem elő az irdalom felszerelést. Felírtam az óra számot, a címet és hogy milyen nap van ma, majd jegyzetelni kezdtem, amit a tanár diktált. A fehér lapra egy csepp vörös pötty került. Ami nem más volt, mint vér. Marinette és Alya kicsit ijedten merevnek mellettem, majd megfogom az orrom. Megnéztem ujjaimat, ami láthatóan csupa vér volt. Ez rossz. Nem bírom a vér látványát.

 - Tanárnő – jelentkezik barna hajú barátnőm, mire a tanárnő ráfigyelt. – Carsienek vérzik az orra, és rosszul is érzi magát. Kimehetünk vele a mosdóba? – kérdezi a lány kicsit megszeppenve, és egyben ijedten. A tanárnő megdöbbent – hiszen az előbb még látta, hogy semmi bajom sincs -, majd bólintott. Alya nagyjából megtartott, majd a mosdó felé vettük az irányt. Marinette kinyitotta az ajtót, majd a barna hajú lány elengedett. Megmostam az arcom, majd bele néztem a tükörbe. Sápadt voltam. De fogalmam se volt, hogy mégis mi bajom, hiszen reggel semmi bajom nem volt. Barátnőim aggódva figyelnek engem, és minden egyes mozdulatomat. Marinette adott pár zsebkendőt, amivel meg tudom törölni az arcomat és kezeimet.

 - Lehet, izgulsz – szólalt meg Alya, mire mind a ketten ránéztünk. – Lehet, csak izgulsz és azért lettél rosszul – mondja el teóriáját a barna hajú lány, mire megrázom fejem.

 - Az orrvérzést mivel magyaráznád? – tette csípőre kezét a sötét hajú lány. Lehet Alya-nak igaza van, és csak izgulok, és nincs semmi komoly bajom.

Mire jobban éreztem magamat, fejemmel jeleztem a lányokkal, hogy ideje lenne vissza menni az osztályba. Szerencsére egyből tudták mit szeretnék, és követni kezdtek a teremig. Kinyitottam az osztályajtaját, elnézést kértem, majd egyenesen a helyemre ültem.

Szünetben az előttünk ülőkét fiú hátra fordult, majd faggatni kezdtek, hogy mégis mi volt a bajom. Lassan megvontam a vállamat, majd rájuk mosolyogtam. Azonban a szőke srác gyűrűjén megakadt a szemem. Enyhén feltűnően figyeltem – ez annyira volt szemet szúró, hogy nem sokkal később is észrevette.

 - Valami baj van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

 - Nem dehogy, csak a gyűrűdet néztem – vakartam meg a tarkómat zavaromba. A fiú ránézett az ékszerére, majd rám. Kicsit félénken, de oda nyújtotta a kezét nekem. Tenyerét megfogtam, majd a gyűrűéhez nyúltam. Testemet valami furcsa energia járta át. Mintha megrázott volna az áram, de ezt ő is érezte, mert amilyen gyorsasággal csak lehetett el kapta a kezét. Egymásra néztünk, majd a két lány szeme cikázott kettőnk között. Valami itt nincs rendben – gondoltam, miközben még mindig a kezemet simogattam. Barátnőim még mindig értelmetlenül néztek ránk, de ezt az iskola csengője zavarta meg. Órán egy cseppet sem figyeltem. Egész végig azon a furcsa energián járt az eszem. Ennek hála, mikor a tanárnő kihívatott és nem tudtam a választ órai munkára egyest kaptam. Chloe önelégült mosollyal nézett rám, majd valami olyasmit suttogott, hogy meg érdemeltem, majd oda fordult vörös hajú barátnőjéhez, és nevetgélni kezdtek. Megvontam a vállamat és visszaültem a két barátnőm közé.

 - Carsie, mi van a karoddal? – kérdezte Alya, mire oda néztek ahova mutatott. Egy kicsit mélyebb seb, de nem lehetett hosszabb hat centinél.

Kicsit megijedtem, hiszen ezt a sebet, akkor szereztem, mikor Jardinier ellen harcoltunk tegnap. Kicsit nagyobbat nyeltem, majd felé fordultam, hogy szemébe tudjak nézni.

 - Hát Alya, az… - kezdtem el mondandómat, majd egy gyors hazugságot gondoltam ki. Barátnőm még mindig kíváncsian nézett engem. – Tegnap átjött az egyik rokonom, aki nem éppen a legjobban kedvel, és tudod, ő és az olló nem nagyon férnek össze – vakarom meg először a tarkómat idegességembe, utána össze - visszahadonászok a lány előtt. Alya először megszeppenve nézett rám, de utána csak mosolygott egyet, és előre fordult.

 - Jó tudni, hogy neked ilyen rokonaid vannak – vigyorgott továbbra is. Kicsit szerényen, de én is villantottam egy műmosolyt.

                                                                                                           * * *

Kicsengettek a hatodik óráról. Alya-t és Marinette-t megint elvesztettem. Lehetséges, hogy hozzájuk képest túl lassú vagyok? Kicsit rágyorsítottam, de már az udvaron éreztem bőrömön az enyhén hideg vízcseppet. Átsétáltam a fedetlen beton részen, egyenesen a nagykapuig. Kinyitottam, majd még jobban bele kezdett az eső. Megálltam egy fedett részen, majd vártam, hogy egy kicsit elálljon. Trissk előbújt a táskámból, de nem olyan vidáman, mint eddig. Aggódóan méregetett, majd egyszer kétszer reszketett.

 - Carsie, ugye láttad azt az embert ma? – kérdezi borzongva. – Haja szőke, szeme kék. Általában mogorván néz ki – folytatja a kwami, de már nem reszket. – Itt van. Ebben az iskolába. Akitől meg kellett volna óvnom téged. Sajnálom – lekonyultak a fülei, és nem nézett rám, de ez a reakció hamar eltűnt, hiszen jött valaki, és elbújt a hajam mögé. Kicsit gyorsabban nyitódott az ajtó, aminek köszönhetően nyikorgott. A leendő tanárom volt az. Kicsit meglepődött arccal méregetett engem, majd elmosolyogott.

 - Felix tanár úr? – lóbáltam előtte a kezemet, mikor már egy ideje bámult. Mintha észbe kapott volna, felvette a mogorva arcreakcióját, majd az iskola parkolójába ment. Kicsit értelmetlenül néztem utána a másik utcába forduló tanárnak. Trissk érezte, hogy nincs itt senki, ezért elő jött. A kis fehér kwami ugyan olyan sokkos állapotban volt, mint az előbb. Reszketett, mint a nyársfalevél. Mintha félne valamitől, vagy valakitől.

 - Mi a baj, Trissk? – raktam köre kezemet, amibe le tudott feküdni.

 - Ő az – mondtam, majd teljesen rám nézett. – Ő az Carsie. Ezt a tanár kerüld el messziről. Ő csak bajt fog rád hozni – figyelmezettet a kis barátom, de nem sokkal ez után megint el kellett bújnia, de ez utal a táskámba. Az ajtó megint kinyílt, de most az előttem ülő szőke fiú jött ki. Amint kiért lassan felmért engem, majd a borzalmas időt. Intett egyet, majd én is visszaintettem. Elindult az autó felé, de visszapillantott rám. Visszasétált a lépcsőn, majd megfogta a kezemet és a kocsi felé ráncigált. Kinyitotta az autóajtaját, ahol egy harmincas években járó nő volt, és aki a vezette az autót egy kicsit egy gorillára emlékezettet. A nő értelmetlen pillantásokat küldött a fiú felé. Adrien beültetett az ülésre, majd ő is beült mellém. Megkért, hogy mondjam el hol lakom. Elmagyaráztam a pontos címet, majd arra vették az irányt. Adrien még egy darabig méregetett, amit észre is vettem, ezért rámosolyogtam.

A sofőr befordult az ismerős utcába, majd megállt az előtt a ház előtt ahol lakom. Adrien kiszállt, hogy ki tudjak menni az autóból. Megköszöntem a fiútól, hogy haza hozatott, majd visszaült és már mentek is tovább. Megfordultam, és már mentem is fel a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót és egyenesen az emeletre mentem, és onnan is be a szobámba. Leraktam a cuccaimat a szekrény elé, majd magamat az ágyra vetettem. Trissk előjött a táskámból, majd körülöttem kezdett el repkedni.

 - Trissk. Lehetséges, hogy te tudod ki a mostani Ladybug és Chat Noir? – néztem rá, majd felültem az ágyra ő pedig a fejemre repült.

 - Fekete Macskát már tudom – válaszolja önelégülten. – De nem mondhatom el ki ő. Pont azért, ami a múltban történt. Még egyszer nem történhet meg – meséli keserűen, majd vigasztalás képen megöleltem.

 - Ne aggódj. Nem fogok faggatózni Katica és Macska kilétét illetően – nyugtatom meg, mire rám mosolygott. – Viszont több dolgot is kipróbálnék Fehér Macska ként. Szabad? – néztem rá reménykedő szemekkel, mire bólintott egyet. – Trissk karmokat ki! – kiabálom, majd a kis kwami belement a gyűrűmbe. Kezemmel füleket, farkat, a végén egy maszkot rajzoltam. Magamon már csak egy fehér egybe részes tapadó szerű anyag volt. Kinyitottam az ablakot, majd kiugrottam. Jojóm segítségével egy hirdetőtáblára kapaszkodva jutottam el a házamtól a tábláig. A hirdetőtáblán egy ismerős fiú volt, és mellette egy parfüm, amit egy bizonyos Gabriel márkája volt – ezt is onnan tudom, hogy oda volt írva. Szóval Adrien modell – gondoltam. A változatosság kedvéért, most nem a jojómmal, hanem a botommal haladtam Párizs utcáin. Valamiért olyan jó érzés töltött el mikor a szél bele kapott a hajamba, és enyhe szívrohamokat kaptam, mikor zuhanni kezdtem. Nem, nem Carsie! Nem szokhatod meg ezt, hiszen csak akkor jössz elő, ha Katicának és Macskának szüksége van rád! Ami nagyon ritkán lesz! – mondtam magamnak, miközben már nagyon messze kerültem az otthonomtól. Hátra néztem, és már a házunk tetejét sem láttam. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak pont haladtam a botommal. Mivel nem néztem az utat, vagy, hogy merre megyek, és hogyan, megcsúszott a botom. A mai napig nem tudom, hogyan vagy miért, hiszen ennek nem szabadna megcsúsznia. Botom összecsukódott, én pedig egy ablakban ültem a fejemet fogva. Igazából nem is az fájt, hanem inkább a hátsó felem. Megpróbáltam úgy mozogni, hogy ne nagyon essek le, de meg kellett fordulnom. Lenéztem és mivel eléggé magasan találtam magam, gondoltam a másodikon, vagy a harmadikon lehetek. Mögülem hallottam egy kattogó hangot, majd egy kis melegséget éreztem a hátamon.

 - Chat Blanc? – hallottam egy mélyebb férfi hangot. – Te mit keresel itt?